Elmélkedés az ókori keleti íráshasználatról

Ékírásos agyagtábla Tell el-Amarnából (Forrás: Wikimedia Commons)

A Kr.e. III. évezred végi, II. évezred első felei Mezopotámia régészeti és írásbeli leleteit veszi sorra Claus Wilcke 2000-ben megjelent írása. (Wer las und schrieb in Babylonien und Assyrien. Überlegungen zur Literalität im Alten Zweitstromland. München 2000 [Bayerische Akademie der Wissenschaften. Philologisch-historische Klasse. Sitzungsberichte. Jahrgang 2000, Heft 6]) Az alapkérdés, miszerint ki tud írni, egyértelmű: a dub-sar, azaz a tupsarrum, az írnok, ami egy foglalkozás, professzió, és egyben szinte egyfajta iskolai-akadémiai fokozatnak is tekinthető.
    Wilcke azonban a következő szempontok köré csoportosítja a mezopotámiai írásbeliség forrásait:

• régészeti leletek;
• nyelvészeti-szóhasználati megfigyelések;
• íráskép, ortográfia.

    1. Ami a régészeti leleteket illeti, feltűnő, hogy a korabeli mezopotámiai, de akár még az újasszír kori leletanyag esetében is az ún. "magánházak" szinte egyharmadában találtak írott táblákat. Walter Andrae a Kr.e. 9-7. század közötti Ašssur esetében a házak 1/6-1/3-a teszi azon eseteket, amikor írott forrásokat is találtak ott. Ráadásul előfordulhat, hogy ahol nem találtak írott táblákat, ott is arról van inkább csak szó, hogy azokat még időben elvitték (pl. Ur Hammurapi általi kifosztásakor - a tábla nélküli házak ui. egyébként is rendkívül szegényesek).
    2. Nyelvészeti és szóhasználati megfigyelések: Az akkád "olvasni" (sasum) szó eredeti jelentése: "hallani". Az előforduló kifejezések (mintegy 3200 óbabiloni levél alapján):

• tuppam, kunukkam/kaníkam šsemu "táblát, oklevelet hallani"
  
• tuppam, kunukkam/kaníkam, ze'pam, témam amárum "táblát, okmányt, tudósítást látni (=olvasni)"

    3. Ami az írásképet és az ortográfiát illeti, gyakran fordulnak elő grafikus hibák, azaz amikor hasonló jeleket összekevernek, vagy hasonló hangzású jeleket kevernek össze. Ez, valamint az előző pont is, azt jelenti, hogy a passzív olvasási képesség lényegesebben tágabb körű lehetett, mint a tényleges írástudás.
    Wincke némi párhuzamos jelenségeken is elgondolkodik:

1. A történeti Kínában, ahol mintegy 4000 jel volt használatban, a népesség mintegy 3%-a lehetett írástudó, ugyanakkor létezhetett egy passzív jellegű, az adott foglalkozási-tevékenységi körhöz kapcsolódó olvasási készség.
2. A XVIII. századi Japánban ugyanez az arány a 25% (városlakók esetében) és 15% (vidéki lakosság) lehetett. 

    Ez alapján egyébként érdekes lehet az óasszír írásbeliség, a mintegy 20.000 kanisi dokumentum esete; communis opinio, hogy ez azt jelenti, hogy az óasszír kereskedők író-olvasó emberek voltak. F. Thureau-Dangin listája mintegy 115 jelet sorol fel, de kevesebb, mint 80 jellel el lehetett boldogulni.
    Végeredmény: Kevesebb jel, több írni-olvasni tudó ember a társadalomban? Az urartui jelkészlet mintegy 200 jelből áll...